Kivonulás Egyiptomból

 

Egyiptomi szefárd családtörténet, némi askenázi beütéssel 

A könyv szerzője André Aciman kortárs amerikai író. aki 1951-ben az egyiptomi Alexandriában született, törökországi és olaszországi felmenőkkel rendelkezett, amelyek a könyv történetfonalában is fontos szereppel bírnak. Regényének alcíme memoár, amely utal arra, hogy a regény a szerző életéből merített családtörténet. Egy többgenerációs szefárd zsidó család életét mutatja be dióhéjban, az 1905-ös Egyiptomba való bevonulásuktól, az 1965-ös kényszerű kivonulásig. Az író hatvan év történéseit meséli el saját látásmódjával, gyakran a nyers tények felvillantásával, miközben megtörtént eseményeket fűszerez meg briliáns humorával. Sokszor vegyülnek a tragikus élethelyzetekbe igazi olaszos, hirtelen kirobbanó veszekedések, gyorsan lezáruló kibékülésekkel, amelyeket némelykor megfejel egy-egy családtag a bölcsességével. Számos vita és ellentét a szereplők magukkal hozott származásából, neveltetéséből adódik, de amikor komoly veszély szele éri el őket, akkor mindig összefognak.

A regény szövevényes szálainak kibontásában az olvasó segítségére van a könyv elején található családfa egy-egy egyénre szabott rövid adattal, amelyhez bátran vissza lehet nyúlni. A történet fonala több síkon mozog térben és időben: amit a szerző gyermekként, serdülő korban megélt, a múltból származó értékes információkkal, a jövőben bekövetkező események egy-egy elemének megemlítésével. Érdekesség az is, amikor a szerző megemlékezik egy-egy rokonnal való találkozásáról a jövőben, Európa különböző helyszínein (Anglia, Velence, Párizs-A.I.). Aciman tollából szemünk előtt elevenedik meg a történelem, benne a sokszínű (vallásilag, nemzetiségileg és kulturálisan) Alexandriával, a mediterrán életérzést bemutató boltokkal, árusokkal, emberekkel, ízekkel és a tenger varázsával. Ezen életérzés része a család személyzetének és baráti körének részletes bemutatása, de a nyelvi sokszínűség is ide sorolható. A konyhanyelven elsajátított arab, a tökéletesen beszélt francia, az akcentussal megtanult angol, a családi eredetre utaló olasz, valamint az akkoriban is kevesek által beszélt ladino (a szefárd zsidók beszélte judeospanyol nyelv, amelyet Ibériai-félszigetről való kiűzésük után magukkal vittek és letelepülésük után is használtak az őket befogadó Mediterráneum államaiban-A.I.). A ladino nyelvhez kötődik a szerző nagymamáinak, a Hercegasszonynak (Esther) és a Szentnek (Adele) megismerkedése (miközben évek óta egymással szemközt laktak-A.I.) az alexandriai piacon vörös márna vásárlása közben. A kevesek által használt nyelv a múltba révesztette őket, és a Hercegasszony férjével, Albert nagyapával (egy billiárdszalon tulajdonosa) kiegészülve, egymást gyakran ugrató hármas beszélgető körré alakultak, amelyet tovább erősített mindhármuk Konstantinápoly utáni honvágya. A másik nagyapa, az aleppói származású Jacques (egy biciklikereskedő) nem nézte jó szemmel, hogy neje folytonosan a szomszédban kvaterkázik. Lejobban azonban az zavarta, hogy egy kukkot sem értett a beszélgetésből, mivel ő arabul beszélt. A szomszédai és neje beszélgetésinél használt ladino nyelv számára egyfajta kotkodácsolás volt, szomszédai otthonát baromfiólnak hívta. A hiúságot is felölelő szomszédi kapcsolatban a két férfi gyakran szidalmazta egymást, természetesen a másik háta mögött: képmutató szír, mocskos török. Aztán egy vasárnap Albert Jaques fejéhez vágta, hogy „mocskos zsidó gazember”, ettől a mélyen vallásos aleppói nagyapa mélységesen megsértődött, de mindkét feleség is duzzogott jó ideig, végül rendeződtek a viszonyok. Évekkel később éppen Jaques volt az, aki Albert sírjánál a szerzőnek és szüleinek elmondta, hogy nem táplált iránta ellenszenvet, de megidézte az elhuny szomorú gondolatait is: „[…] Még ennél is rosszabb a tudat, hogy soha senki nem jön majd ki az ember sírjához, senki nem tisztogatja majd a belevésett név betűit. Néhány hónapig, néhány év, néhány évforduló erejéig mindenki emlékszik még, aztán egy emberöltővel később már elfelejtenek.[…]”

A zsidó sors keresztülsüt az egész regény történetén. Az egyiptomi kitoloncolást megelőző apa-fiú párbeszéd emlékei: „Apám elmondta, még mindig emlékszik saját szülei üres otthonára, arról a harminc évvel korábbi napról, amikor Konstantinápolyt elhagyták. Ugyanúgy látta annak idején az apja is az ő apjának üres otthonát. És ugyanígy látta valamennyi ősapánk.[…]” A húszas, harmincas évek tragikus fordulatát is vízionálták az Egyiptomba kivándorlók: Esther nagymama testvérének, Vili bácsinak korábbi berlini menyasszonya Lotte (végül Isaac bácsi neje lett), testvérük Elsa, akinek Lourdesben odalett a kegytárgyboltja, másik testvérük, Márta férjének féltestvére, a fiatal Flóra Németországból. Flóra a szerzőnek egy későbbi velencei találkozásukkor elmondta, hogy a Rommel-féle támadás idején Alexandriában az egész családnak szóló zongorajáték kottáit és sok mást később elvették tőle (a Nasszer-rendszer alatt-A.I.), végül megjegyezte:”[…] Mi meg hagytuk, mert valahogy mindig hagyják ezeket a dolgokat a zsidók, hiszen lelkünk mélyén úgy érezzük, törvényszerű, hogy életünk folyamán legalább kétszer elveszítsünk mindent.”

Mindazoknak ajánlom a könyvet, akik kedvelik a történelmet, a zsidó történelmet, a családtörténetet, a szefárd családtörténetet. Akiket érdekel miként boldogult egy 20. századi egyiptomi zsidó család, felvillantva a dédnagymama Mátriárka összetartó szerepét, Vili bácsi a kalandor egyszerre meglévő Olaszország-szeretetét, Duce-imádatát és a fasiszta ország ellenes brit kémszolgálatait. Azokra, akik kíváncsiak Isaac bácsira, aki a család Talleyrand-ja volt, Nessim bácsira, aki a családban utolsóként tudott héberül imádkozni és a többi testvérre.

André Aciman: Kivonulás Egyiptomból. Athenaeum Kiadó, 2022.

Albert Iván  

Megjelent: Új Élet, 2024. január 1., 4. p. 

https://mazsihisz.hu/kozossegeink/zsido-sajto/uj-elet-a-magyarorszagi-zsido-hitkozsegek-szovetsegenek-lapja